A Friss „Szikkadt” Jani villám emlékezete

1988 nyarán kiskatona voltam. S mint ilyen, hétvégi eltávozáskor itthon múlattam az időt lent a Rock Klubban. Egyszer csak jött a Szurdi, és azt mondta. Idefigyelj Jani! Gyere, kiugrunk a Móra parkba, megismerkedsz az egyik barátommal, de ne kérdezz semmit, meglátod kurva jó lösz, nincs semmi baj sem. Mondtam neki, hogy azért beavathatna, mert holnap utazom vissza a laktanyába, nehogy gáz legyen.

Ugyan már, Jani ne legyél hülye, mikor akartam én neköd rosszat!? Gyerünk induljunk már. A park a közelben volt, így pillanatok alatt átértünk, s bár több ember is mászkált a szökőkút körül, azonnal tudtam, hogy kihez jöttünk. Pont úgy nézett ki a fószer, ahogy szokta volt és valószínűleg ugyanúgy, ahogy az azt megelőző minimum 10 évben is látni lehetett. Bár lehet, hogy már így is született.  Akkor láttam először a Szikkadtot. A Zsolt bemutatott, jattoltunk, annyit kérdezett, hogy Öcsi tudsz-e titkot tartani, mondtam ja, na akko’ induljunk, eredt neki a padról hirtelen felugorva nagy lendülettel a Tisza part irányába. Onnantól úgy viselkedett, mintha mindig is ismertük volna egymást. Szurdi már akkor is állandóan lejmolta a cigit, éppen ezért is okozott meglepetést, hogy a Szikkadt kezünkbe nyomott egy-egy szál bagót, mindenféle kérés nélkül. Mezítlábasok voltak, s látszott, nem olyan, mint amit addig láttam. De gondoltam ez már ne legyen gond, majd köpködöm egy kicsit, de nehogy már puhánynak gondoljanak, hát rápattintottam a gyújtómmal.  Mikorra eloltottuk a cigarettát, már lent is voltunk a vízparton, és csak néztük, hogy viszi az uszadékfát a folyó. Nem értettem, hogy mi az érdekes ebben, de amin még jobban elcsodálkoztam, hogy ez számomra mennyire szórakoztató is egyben. Mondom a Zsoltnak nézd már, hogy viszi a víz a fát. Az aztán viszi, mondta és erre irtózatosan elkezdtünk röhögni. Én továbbra sem értettem az egészet, de végig szakadtunk a röhögéstől egészen a Dóm térig. A Szikkadt mondta, hogy menjünk oda, mer ott van egy kis dógunk. Fogalmam sem volt, hogy mi dolgunk lehet ott, de eddig is jól alakult az együttlét, hát menjünk. Kiérve a térre egyenest becsattogtunk a boltíves rész alá, majd megálltunk az egyik mellszobor előtt, aminek a Szikkadt heves gesztikuláció kíséretében mindenféle keresetlen szavakat vagdosott a „fejéhez” végül rárivallt, hogy nem szégyellöd magad?! S a következő pillanatban Jani  kinyúlt a két kezével és az előre bólintó fej alakzatot a tengelyénél elfordította a fal felé, amitől az úgy látszott, tényleg nagyon elszégyellte magát. Egyszerűen kész! Vínnyogva, gurgulázva röhögtünk mind a hárman, de a Szikkadt büszke volt ránk, a jó közönségére, akik hálásan fogadták a rövidre szabott kis bemutatót az általa biztosított beugrót követően.  Hihetetlen jó volt. Bennem úgy megmaradt ez a sztori, mintha csak tegnap történt volna. Azért meséltem el most, mert ezzel a közös kis történettel engedlek utadra a Zsolt után téged is Jani. Az örök Vadászmezőn békében fogsz nyugodni, tudom!

Emlékedet a Rock Klubban is megőrizzük. Jó utat, üdvözlettel: Vadász Jani.